Nincs több vita. Az bizony egy képviselői fütyi.

2007.09.17.

Itt a Lengyel-saga vége. Hacsak nem derül ki róla, hogy valójában nő és a CIA ügynöke, nem foglalkozom többet a témával. Miután elég tahó körülmények között átadta a sáregresi szolgálati lakás kulcsait, egyből kiderült a turpi. Az ott, barátaim, az bizony valóban Lengyel Zoltán képviselő kolbásza a fotókon. Az Index képein balon láthatóak az ernyedt (szellemi) állapotban mutogató képviselő bájai, jobb oldalt pedig a friss fotók, Lengyel nélkül, de az eredeti helyszínen. Kellett itt hőzöngeni, perekkel és milliós kártérítéssel fenyegetőzni? Kellett a világba üvölteni: "Az nem én vagyok, nekem más a testalkatom?" Nesze. Ez volt a kegyelemdöfés. A képviselő lógója most bumerángként csapott vissza.

Írtam már a verekedésről, annak rendőrségi kommentjéről, szót ejtettem a képviselő himbilimbijéről, valamint a legutóbbi elmebajos tujahentelésről. Tényleg elég, ezt már csak azért vetem ide, hogy lezárjam a történetet. Ha már így nyomon követtem eddig.

Szóval, lakáskulcs leadva, be lehet menni, fényképek készülnek, tessék megnézni az eredményt.

"Az egyik szoba falán halványan megmaradt annak a feszületnek a nyoma is, amely előtt a képviselő pózolt."

És mindezt két hónap leforgása alatt sikerült összehozni. Ennyi idő kellett a teljes szellemi hanyatláshoz, a pártból és a frakcióból való kilépéshez, fairtáshoz, üvöltözéshez, verekedéshez, műelájuláshoz, falloszmutogatós képek nyilvánosságra kerüléséhez, fenyegetőzéshez, egyszóval az agyi és politikai leamortizálódáshoz.

A szomorú az a történetben, hogy Lengyel Zoltán nem tett mást, csak mintaszerűen megmutatta, milyen a bukásába belenyugodni képtelen, elvesztett kiskirályságához utolsó csepp véréig ragaszkodó, a saját hatalmába belehülyült politikus.

Ha az Alagútból kiérve befogja a csőrét, ha nem hiszi azt, hogy úgy ugathat a budapesti rendőröknek, mint Sáregres, Sárbogárd, vagy teszem azt Simontornya útjain az ottani kollégáiknak, ha nem nézi hülyének az újságírókat, a rendőröket, a saját ügyvédjét és legfőképp a szavazóit, akkor a mai napig benne ül a mézesbödönben, s legalább esélye lenne, hogy ott is maradjon.

De nem, Lengyel Zoltán korunk Caligulájának képzelte magát. Ha ő bukott, pusztuljon a világ. Pedig nem volt ő más a nagypolitikában, mint egy szánalmas kis statisztikai adat. Egy szép kis falu fideszes (bukott) polgármestere, aki nélkül ugyanúgy megy tovább minden, mint eddig. Persze az ő szemszögéből Sáregres az univerzum közepe, messzebbről nézve azonban csak egy aprócska porszem volt a narancsszín galaxisban.

"Nehéz természete van Zolinak..."-mondták róla név nélküli ismerősei. Nehéz egy frászt! Itt az eredménye az ellenőrizetlenségnek. Valami setítagyú mögé beáll valamelyik nagy párt, megnyerik neki a választást, aztán szabadon hagyják garázdálkodni. Így juthatunk el a Zuschlag Jánosok és a Lengyel Zoltánok ámokfutásáig. Menet közben kellett volna az orrukra koppintani néhányszor, most nem ülnének a szószban.
Aztán hopp, kiderül, hogy Sáregresen nem hülyék a szavazók, s a nehéz természet helyett valami könnyedebbre vágynak. Ezért szépen, csendben, demokratikus úton kirúgták a polgármesteri székből a helyi kiskakast. Amíg még nem késő.

És hogyan múlik el a világ dicsősége? Mire fognak emlékezni a név nélküli képviselőből, aki csak botrányokkal tudta felhívni magára a figyelmet? Ha egyáltalán fognak? Egy verekedésre a rendőrökkel Budapesten, egy műájulásra, az üvöltözéseire, a dührohamokra, egy beborult agyú láncfűrészes mészárlásra a szolgálati lakás kertjének fái közt, valamint egy fotósorozatra, amely talán örök időkre hírdeti majd az interneten Lengyel Zoltán apró örömeit, s hatalmas bukását.

És mivel indult az egész? Egy hülye fürdőgatyával, azzal.

1 komment

Címkék: röhejes, média, politika

Kommentek: